Hej azok a régi idők soha nem jönnek vissza már. Azt gondolná az ember, hogy a gyerekkor az idő haladtával egyre csak fakul, végül a feledés ködébe vész. Pedig nem. Színesedik az, mígnem a szürke fényképből színes festmény nem lesz, amelynek a részletei a festő tökéletes alkotói szabadságát tükrözik: Van ugyan közük az eredeti fényképhez, de rárakódtak a közben eltelt, lassan folyó évek színes festékei.

Az első tanítónk vénkisasszony volt, régimódi eleganciával, gyakran kis vicces retiküllel. Telente tanítás után, hazafelé menet gyakran hívott be magához, hogy fát hasogassunk neki a kamrában. Ilyenkor mindig pénzt kaptunk tőle. Gondolom, ötven fillért, egy, esetleg két forintot, mert abban az időben annyi volt a locsolkodásért járó apanázs is idegen helyen. Keresztanyámtól – pontosabban keresztapám volt az adományozó – százast kaptam, másik nagynénémtől, nagyanyámtól húszast. Egy osztálytársnőm rendre öt forintot adott, gondoltam, biztosan akar tőlem valamit, mert ráadásnak még szépen felmatricázott tojás is dukált tőle. Így 46 év után meg kéne tudni, voltak-e tisztességes vagy tisztességtelen szándékai. A leggyakoribb összeg azonban egy gyerek számára ötven fillér és két forint között ingadozott favágásért, locsolkodásért, tehát mindenféle munkáért. A tanító néninél végzett favágás ki is melegített bennünket, meg az energiánkat is kiszívta, így hát a kapott pénzt mindjárt ott is hagytuk a sarki kisboltban. A bocskorszíjak (később nagy meglepetésemre valaki medvecukornak nevezte őket) gyári csomagolás nélkül kellették magukat, és az idő tájt, de már 1-2 évvel később megjelent a Mese sajt is, amiről azóta sem sikerült kiderítenem, hogy mi vezérelte megalkotóját: a csokiimádók fehérjebevitelét akarta-e javítani, vagy a sajtzabálóknak elvenni a kedvét a túlzásoktól.

Nem voltunk elkényeztetve: már alsó tagozatban több tanítónk is kínzott bennünket. Volt év, hogy felváltva jártak az óráinkra, pedig mi nagyon szerettünk volna egyetlen tyúkanyót szeretni. Aztán valahogy ezt is átvészeltük, meg azt is, hogy negyedikre szétrobbantották és újrakeverték az évfolyamot, és ma is meglepődöm egy-egy korábbi osztályképen, ahol vadidegen arcokból néznek vissza rám akkori osztálytársaim. De azt az órát soha nem felejtem el, amikor a tanító néni bemutatott néhány idegen felnőttet. Azt mondta, egy gyermekfilm készül Abádszalókon, az Iskolatévé produkciójában (na, ezt biztosan nem így mondta), és ahhoz keresnek szereplőket. Statisztákat. Ez a szó viszont biztosan elhangzott valamikor. Ne csináljunk semmit, csak nézzünk szépen, értelmesen, hogy ki tudják válogatni a nekik tetszőket. Szinte belé fájdult a szemem, olyan szépen, értelmesen néztem. Csak sokkal később tudtam meg, már felnőttként, a Cha-cha-cha szereplőválogatásán, hogy ilyenkor a legritkább esetben keresik az értelmet. Leginkább a karakteres ábrázatok iránt mutatnak érdeklődést. Tehát nem az értelmet sugárzó szemem, hanem a szép, nagy elálló fülem hatotta meg a rendezőt, amikor néhány másik khm, khm… karakteres arcú társammal együtt kiválasztott. A filmet utólag végignézve meg kell vallani: telitalálat volt az a pár abádszalóki khm, khm… karakteres arc.

Azt hiszem, akkor vált világossá számomra, hogy nem választhatok más foglalkozást, csakis a színészetet. Pedig előtte – valamelyik osztálytársam bátyjának hatására – már elköteleztem magam a dízermozdony-szerelői szakmával. A “dízer” a piros mozdony volt, míg a gőzös a fekete. És a piros szebb, mint a fekete, ráadásul egyetlen ismerősöm sem volt, aki gőzmozdony-szerelői állást választott volna magának, pedig az mostanra igencsak hiányszakmává vált a közlekedési múzeumokban.

Szóval színész leszek. Azért is, mert ki tudtam mondani – ha nem is elsőre – azt a szót, hogy “generális”. Másrészt a forgatási időben hetekig nem jártunk iskolába. Harmadrészt amikor megkaptuk a csaknem ötszáz forintos bérünket a kétheti játékért, már egyáltalán nem érdekeltek a dízermozdonyok, de még a gőzösök sem, már szinte láttam magam, amint a Zsiguli taxi, két oldalán pepita csíkkal beáll a házunk elé, hogy forgatásra vigye a művész urat.

Hát ebből aztán persze, hogy nem lett semmi, de azért áltattam még magam jó pár évig, mire beláttam: nem vagyunk egymásnak teremtve, én meg a színészi pálya. De Kuckókirály elég hosszú időre belém gyökerezte magát.

Mindjárt az elején, az első forgatási napon történt, hogy kimentünk a gát melletti zegzugos utcácskákba, ahol gyakorlatilag odahordott díszletek nélkül, nádtetős, kis ablakos házak között forgathatták a 19. századi jeleneteket, se egy villanyoszlop, se egy közkifolyó, és csak utólagos kukacoskodás eredményeként veszek észre egy alumínium házszámtáblát az egyik kis ház gangjának vértelkén.

A statisztéria – azt hiszem – korhű ruhákban, nádparipákon lovagolva, kukoricahajból bajuszt kötve várta a sztárt: a történet szerint Móra Ferenc Márton nevű nagyapját Szergej Jelisztrátov, az akkor már igen népszerű gyermekszínész alakította, akit valami eszement ötlettől vezérelve ezen a stáblistán végül Elisztrátov Jóska néven neveztek. S meg is érkezett Marci szilaj nádparipáján, s a rendezői utasításnak megfelelően ellovagolt a felsorakozott sereg előtt. Végül megállt az utolsó (vagy első) katona előtt, aki jelenteni volt köteles: Generális úrnak alássan jelentem, Kasza Palkó még hiányzik a seregből. Nem tudom már, ki volt a nagy kiugrási lehetőséghez jutott színészpalánta, de azt tudom, hogy még harmadik nekifutásra is a gerenárisnak jelentett. A stáb kicsit tanakodott, hogy hagyják-e így a felvételt, vagy újabb nekifutásokkal pocsékolják a drága celluloid szalagot, végül feltették a nagy kérdést: van-e, aki ezt a szót ki tudja mondani. Én voltam a szerencsés, így a statisztából hirtelen mellékszereplővé avanzsáltam. Olyanná, akinek már szöveges szerepe is van. Sokak szerint félre is értettem ezt, és úgy gondoltam, hogy a Kuckókirályban kapott beszélő szerep egy egész életre szól.
És miután kimondtam a generálist, már a rendező is bizonyos volt benne, hogy ki fogom mondani azt is, hogy aszongya: oda nézz, Marci! Ezt meg már a homokosban sivítottam bele a nagy magyar Alföldbe, később pedig, amikor a bujdosó katonát alakító

Érdekes világ, még ma is jó Nagy Annával, Ernyei Bélával, Bánhidy Lászlóval egy képernyőn látni magunkat. Később Szergej, aki ismert vizisport oktatóként (wakeboard, de ezt a szót le sem tudom írni, ki sem tudom mondani) egész nyarakat töltött Abádszalókon, a Parti Rádió vendégeként elmondta, hogy igen, valami neki is rémlik, valóban járt Abádszalókon gyermekként, de hát akkoriban valahogy úgy élt, mint a klasszikus turistafricskázó film, a Ha kedd van, akkor ez Belgium hősei: nem tulajdonított nagy jelentőséget gyermekként annak, hogy hol is forgat éppen…

Hófehér házfalak,
Otthonok zöld fák alatt a kertben,
És az utcán sok virág…
Nagy terek, kis padok,
S az emberek mind boldogok köröttem!
Nézd a fények városát!

Fölötte tűz a napfény, felhőtlen az ég,
Bárhova nézel, nincsen folytó szürkeség,
A mesék mindig szépek,
Nincsenek ellenségek, csak barát!
Csak jó barát vár mindig itt reád!

Élj a fény városában,
És én élek majd veled!
Élj a fény városában,
Boldog lesz az életed!
Élj a fény városában,
Ami még álomvilág!

Ismerd meg a vágyakat,
Álmodd meg az álmokat,
És közben idd a valóság borát!

Álmodozz énvelem,
Osztozunk a végtelen örömben!
Nézd a fények városát!

Élj a fény városában,
És én élek majd veled!
Élj a fény városában,
Boldog lesz az életed!
Élj a fény városában,
Ami még álomvilág!

Szemeink, mint égitestek vonzódnak a fény, a fény után,
A sötétet messze űzni első fontos dolgunk ez csupán,
Ez a város lesz a bölcső, melyben felnő egy új nemzedék,
Hol a percek néked adják mindazt, ami jó és ami szép!

Gyere, gyere, kezdjünk bele, ne akard, hogy várjunk még!

Élj a fény városában,
És én élek majd veled!
Élj a fény városában,
Boldog lesz az életed!
Élj a fény városában,
Ami még álomvilág!